Indokolatlan jókedv
Az elmúlt két napot olyan helyen töltöttem, ahol nulla fok körül volt a hőmérséklet, de az állandó szél miatt ez inkább mínusz három-öt foknak tűnt. Picike szobában laktam, az utcaszint alatt volt az ablakom, és tegnap este eldugult a WC. Több programot is terveztem a hétvégére, de szinte mind dugába dőlt – mégsincs rossz kedvem. De mire fogható ez az indokolatlan jókedv? (“Láthatod, hej, hogy vigyorgok, jaj – istenem, folyton vigyorgok” – alternatív címértelmezés a cikk végén.)
Több oka is van. A legfontosabb, hogy ezen a hétvégén Bea lányomat látogattam meg Brightonban – ezt még tavaly nyáron elhatároztuk, kb. kéthavonta vagy a feleségem megy, vagy én, vagy mindketten. Bea remekül elvan Angliában, változó intenzitással csinálja az egyetemet, és néha egyéb projekteket is a nyakába vesz, úgyhogy elkél a segítség. (“Jó napot kívánok, egy állami szervtől jöttem, azért küldtek, hogy segítsek.”) Amire sort kerítettünk:
- Megpróbáltam (sikertelenül) megjavítani a nyomtatóját, ami nem hajlandó feketét nyomtatni – a patron rendben van, a szoftver úgyszintén, szerintem sajnos mechanikai hiba lesz, keresni kell egy HP-szervizt a környéken, vagy egyszerűen csak venni egy új nyomtatót.
- Végigbeszéltük az előző és a most következő egyetemi projekteket – mutatott egy jópofa, félig térbeli kollázst, amit a városközponttól a tengerpartig található lámpaoszlopok fényképeiből fűzött össze.
- Agyaltunk kicsit azon, hogyan lendíthetné fel a nepáli jótékonysági projektjét. Aki esetleg még nem hallott róla, annak elmondom: Bea nyáron többedmagával egy iskolát (illetve most már kiderült, hogy egy bölcsőde-óvoda kombót, egy ún. Early Learning Centert) fog megépíteni Nepálban, ha sikerül összeszednie a pénzt az ottani alapanyagokra, helyi segítőkre és persze a saját költségeire. Kitaláltunk pár dolgot, amiket Bea még szombat délután továbbfejlesztett a projekt koordinátorával: lesz “bar crawl” (sok-sok kocsma végiglátogatása, és nyomtatott “téglajegyek” árusítása), pénzdíjas Ki nevet a végén-estek, jótékonysági sütiárusítás, mindenféle kevésbé népszerű munkák elvállalása, “private paparazzi” (magánfényképészi szerep egy napig), az adományozót dicsőítő lexikonoldal készítése, és még sok hasonló. Megegyeztünk Beával, hogy a húsvéti szünet alatt a Microsoftba is megpróbálom bevinni a sütijeivel.
Közben persze jókat ettünk. Szombat délelőtt megreggeliztünk Jamie Oliver Recipease-ében, és este a másik éttermében, a Jamie’s Italianben terveztük folytatni a jóságokat, de amikor azzal fogadtak bennünket, hogy egy és negyed óra múlva jöjjünk vissza, váltottunk, és a JB’s American Dinerbe mentünk inkább. Jól tettük, ott nem lehet csalódni (csak egy példa: az epershake-et 4, azaz négy gombóc vaníliafagylalttal indítják, a magas üvegpohár mellé egy ugyanakkora fémbödönben teszik oda az utánpótlást). Vasárnap be kellett érnünk egy Starbucksszal, az én vonatom már ment, Bea hiába csábított egy sushibárba. 
Volt többféle kultúrprogram is.
- Szombat este sort kerítettünk a Die Hard 5. részére – megérdemli az IMDB 5,8-as osztályzatát, aki még megteheti, inkább hagyja ki. Rövid, sótlan, cselekménytelen, a két dolog, ami ért benne valamit, az Bruce Willis (pedig ez volt a leggyengébb alakítása a sorozatban, hiába, hiányzott az alapanyag), és a budapesti “Moszkva”. A magyar színészeken (Kamarás Iván és állítólag Fenyő Iván) és egyéb szereplőkön (Gangxta Zoli) inkább sírni lehetett – nem azért, mert rosszak voltak, hanem mert nem voltak fontosak a legkisebb mértékben sem.
- Vasárnap elindultunk Londonba, a fő cél a “The Shard” című építészeti projekt volt, London legmagasabb épülete. Két apró problémával találtuk szembe magunkat: aznap csak este hét utánra lett volna jegy, de ez mindegy is, mert kilátás úgysem volt. Úgyhogy csak alulról fényképezgettünk.
Bea és a Szilánk
- Azután átugrottunk a Tate Modernbe, ahol a jelenlegi – fizetős – attrakció egy Roy Lichtenstein-kiállítás. Lett volna, ha nem akkorra tudtunk volna csak jegyet venni, amikor nekem már a Gatwickra tartó vonaton kellett ülnöm. Úgyhogy azért megnéztük az Energy and Process állandó kiállítást, szerintem az is szuper volt – majd legközelebb, Roy…
Semmit a kéznek
És most a címmagyarázat: aki esetleg nem ismerné, az “Indokolatlan jókedv” a Bikini együttes “Ez nem tudom másképp mondani” c. lemezéről való, még Nagy Feró írta, de már nem ő énekli – a magyar post-punk és ska egyik legjobb darabja. Semmi köze Brightonhoz. Itt lehet meghallgatni.
Boston – itt kezdődött
Tiltott önkényuralmi jelképet hordozó ágyú a USS Constitution hajón.
Mármint a független Egyesült Államok és a mi nyaralásunk története is.
Ami az utóbbit illeti, tegnap délután elég lehangolónak tűnt a jövő: a British Airways Londonból Bostonba tartó járatán elromlott a kapitány széke, ami szerencsére még a felszállás előtti ellenőrzés során kiderült. Ez egy no-go szituáció, úgyhogy meg kellett várnunk, amíg megjavítják. A munka két óra hosszan zajlott, mi közben a gépen ültünk, a TripIt (amiről egyszer még írok egy dicshimnuszt) szorgalmasan küldözgette az SMS-eket a várható indulásról, a stewardunk meg egyre idegesebben kínálgatta a narancslevet. Végül kétórás késéssel felszálltunk, amiből nem is hoztunk be semmit – éjjel fél egykor értünk a szállodába.
Ez annyiban nem ártott, hogy a fáradtságtól sokáig aludtunk, így megúsztuk a jet lag hatását odafelé – visszafelé fel kell majd frissítenem a készleteimet.
Ma reggel aztán nyakunkba vettük a várost, az volt a cél, hogy a Freedom Trail nevű vörös téglavonalat követve nézzük meg Bostont. Néhány kép a városról:
A 23,5 karátos arannyal bevont kupolájú State House.
A State House lépcsője a dollárjelet formázó repedéssel.
A Frog Pond (Békató), a 31 fokos meleg leküzdésének hatékony eszköze.
Bea és Balázs segítenek a békának a gondolkodásban.
A budapesti 28-as villamosra emlékeztető városnéző buszok jól illenek a környékhez.
Kis templom a felhőkarcolók árnyékában.
A holokauszt-emlékmű fantasztikus és szívszorító egyszerre. A magas üvegfalakon hatmillió (elég kicsi) szám áll, ezek segítenek a tömeggyilkosság méretének felfogásában.
Hatmillió név a holokauszt-emlékművön.
A kijáratnál lévő kövön ez az idézet olvasható:
Először a kommunistákért jöttek,
és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista.
Azután a zsidókért jöttek,
és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó.
Azután a szakszervezetisekért jöttek,
és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezetis.
Azután a katolikusokért jöttek,
és én nem szóltam, mert protestáns vagyok.
Azután értem jöttek,
de addigra már senki se maradt, aki szólhatott volna.
Azért persze az is látszik, hogy egyeseknek elegük van a történelemből – az alábbi tábla tanúsága szerint legalábbis.
Ezen a helyen az égvilágon semmi nem történt 1897-ben.
Megnéztük az Öreg Vasoldalast is, mellette a szárazdokkban egy második világháborús rombolót, a nyílt vízen pedig egy szupermodern norvég fregattot.
Az Öreg Vasoldalas – még mindig szolgálatban.
Második világháborús romboló a szárazdokkban.
Szupermodern norvég fregatt a kikötőben.
Jót ettünk egy kb. tízszemélyes étteremben, az Upper Crustban.
Végül rájöttünk, hogy a Bostoni Teadélután hajói holnapra maradtak, a legjobban várt Mappariumról viszont végleg lecsúsztunk – holnap hétfő, akkor viszont ez az intézmény nincs nyitva. 
Erős nap volt!
Boldog szülinapot, Balázs!
Nagyon klassz blogbejegyzést írt Balázs fiam: 17 vagyok, de mit is jelent ez?
Főleg ez tetszik: “legalább 4-5 egészestés filmtervem van fejben, amit írnék-rendeznék is”. 
Egyiptom, 2007 vége
Újabb figyelmeztetést kaptam, hogy hamarosan véget ér a Live Spaces karrierje, úgyhogy átnéztem a bejegyzéseimet, kell-e/érdemes-e valamit migrálnom belőlük. Kétezerhét végén Egyiptomban jártunk (akkor az még Mubarak stabil országának látszott), komoly kulturális sokk volt pozitív és negatív értelemben egyaránt, le is írtam pár találkozást a helyiekkel – ezek következnek most.
Emberek (1)
Nyolc-tíz év körüli egyiptomi kislányok nagy csoportja jön velünk szembe a kairói Citadellában. “Hello!” – kiabálják kórusban nekünk, elhaladó turistáknak - ”Welcome!” Nézem, az elöl haladó tanítónéni vezényli-e a műsort, szakmai
gyakorlatról van-e szó a minden bizonnyal kötelező “Hogyan szeressük az országnak pénzt hozó turistákat” óra után. De nem, a lányok arcán vidámság, a köszöntő szavak és mozdulatok őszinték. Lassan elhagyjuk őket, az utolsó még odakiáltja angoltudása egyik új gyöngyszemét: “Beautiful!”
Emberek (2)
Összerúgtam a port a családdal, nem megyek kirándulni a núbiai faluba. Visszasétáltam a hajónkhoz, de azt több társával együtt éppen eloldozták a parttól, hogy más kombinációban álljanak vissza. (Kevés a kikötőhely, a hajók többszörösen párhuzamosan horgonyoznak, néha három másikon is át kell gyalogolni, hogy a partról a sajátunkra jussunk.) Most várhatok fél órát. Dühösen támasztom a korlátot, fövök a levemben.
Odajön egy arab srác (mert ezek mindig odajönnek). Húsz-huszonöt éves lehet, fényes fekete bőrcipőben, elegáns galabbíjában: nem koldus, nem is átlagos mozgóárus. Megáll mellettem.
- Any problems? – kérdi. Csak úgy sugárzik belőle az empátia.
- Azon a hajón kéne lennem – válaszolom.
- Ne aggódj, vissza fog jönni – nevet. – És addig mit csinálsz?
- Gondolkodom.
- Mindig csak az a gondolkodás! Honnan jöttél? – Helyben vagyunk, gondolom, de mégsem akarom abbahagyni. Túl jó az angolja. – Magyarországról.
- Magyarországról? Az milyen hely? Hideg?
- Igen.
- És még? Veszélyes?
A turisták ellen elkövetett merényletekre gondolok, a sok rendőrre és katonára, arra, hogy csak konvojban lehet közlekedni, meg hogy itt van a közelben Izrael, és folyamatos (bár kicsit lagymatag) a készültség. Ezek itt nem jönnének lázba egy vizitdíj-népszavazástól. – Nem veszélyes, inkább unalmas.
- Nálunk sem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik. Miért nem mész el egy klassz kirándulásra, mondjuk egy núbiai faluba?
- Épp most van ott a családom.
- Hát te?
- Nekem nem volt kedvem elmenni.
Fürkészve néz rám, aztán megérti, és felcsillan a szeme. Nyilván elképzelte magát az év kereskedőjeként*. – Akkor fizess be egy másik útra itt nálam. Elhajózhatsz velünk a sziklás vízesésekhez.
Átváltottunk adásvételbe, úgyhogy innen már nem érdekel a dolog. Szerencsére jön egy újabb páciens, ezúttal nő.
- Where are you from? Are you English?
- Italiano.
- Á, come sta?
Hát így esett, hogy majdnem beszélgettem egy arabbal.
* Régi, de jó vicc. Az üzletvezető elhűlve látja, hogy az egyik vevő kisteherautójára felpakolnak egy motorcsónakot, egy teljes horgászfelszerelést, sátrat és kempingbútorokat. – Ez szép volt – fordul elismerően az eladóhoz, aki nyélbeütötte a tranzakciót. – Hogy csinálta? – Semmiség – szerénykedik ő – Az úr egy csomag tamponért ugrott be a feleségének, mire én azt mondtam: nézze, ha már úgyis el van szúrva a hétvégéje…
A nemek egyenlősége
Betartottam minden előírást, mégis összeszedtem valamilyen fertőzést: végighánytam az éjszakát és a következő napot, úgyhogy kihagyom a vacsorát. A fizetőpincér gondban van: eddig mindig én egyenlítettem ki az italszámlát, de most nincs felnőtt férfi az asztalnál, csak Évi, a feleségem, Bea lányom és Balázs fiam. A pincér némi tétovázás után végül Balázs elé teszi a papírt, ő pedig tizenkét éve minden büszkeségével, a helyzetet teljesen kiélvezve, akkurátusan ráírja a szobaszámot, majd odabiggyeszti az aláírását is.
A nők valamiért nem nevetnek, amikor később elmesélik mindezt.
Árfolyamok
- How many camels? – kérdezi a pincér, miközben lerakja a terítéket. Először nem is értem, illetve nem hiszem el, hogy tényleg azt kérdezte, hány tevéért adom. Mármint Bea lányomat.
Mielőtt átharapnám a torkát (a lefűrészelt csövű vadászpuskát az udvarlóknak tartogatom), egy kis helyzetfelmérés. Tényleg komolyan gondolja? Egy ötcsillagos hurghadai szálloda libériás pincére? Nem, nem, látom már, viccnek szánja, legalábbis félig. Remek egy vicc, tényleg. Felvilágosíthatná valaki, hogy ezzel a viselkedéssel csak megerősíti a barbár arabokról alkotott nyugati képet.
- Mi nem adjuk el a lányainkat – mondom hűvösen.
- De mégis, mennyi? – erősködik.
- Hány teve van Egyiptomban? – kérdezem. Először nem érti, aztán nem tudja, vállat von. Hát akkor rendben.
- Ötmillió – javaslom. Ez hatásos.
- Ötmillió… teve? – teljesen elhűl.
- Annyi. Minimum! – erősítem meg. Magamban meg azt gondolom: de nem neked, haver. És ha Zsolti barátomnak tetted volna fel ezt a kérdést, lehet, hogy most vérző orral hevernél a padlón.
Aztán a beduinoknál megtudjuk a helyi árfolyamot. A csinos lányokért tizenöt tevét kérnek, egy teve tíz-húszezer LE (nem lóerő, egyiptomi font), azaz 35 Ft / LE átváltással számolva kb. 5-10 millió forintért már kaphatunk egy szép beduin
menyasszonyt. A csúnyácska nők viszont senkinek sem kellenek, az apjuk fizet, nehogy a nyakán maradjanak.
Ehhez kapcsolódik mai első találós kérdésünk: hogyan jut szép feleséghez egy szegény beduin fiú? Egyszerű: elvesz két randa lányt, kasszíroz (optimális esetben) fejenként 15 db tevét, és így már játszva kifizeti a helyi bombanő apjának, amennyit az kér. A limit még ma is személyenként négy feleség, ezt tehát ki se tölti teljesen.
Még egy történet a helyi folklórból. Amikor a beduin srác leánykérőbe megy, a csaj nem szólhat hozzá, nem is inthet vagy jelezhet semmilyen módon. De míg az apja és a kérő a beduin nemzeti identitásról és a különböző egészségbiztosítási modellek komparatív előnyeiről beszélgetnek, el kell döntenie, tetszik-e neki a fiú, és ezt tudatnia kell vele. Tehát főz egy jó beduin teát (tényleg finom, engem a Lapsang Souchongéra emlékeztetett az íze), két csészébe tölti, és az egyikbe cukrot is tesz. Pozitív benyomás esetén a fiú kapja az édeset, a lány apja a keserűt, negatívnál fordítva. Így az öreg is tudni fogja, hogyan folytassa a beszélgetést.
Most már csak egyet nem értek. A beduin nő egész testét ruha, arcát kendő fedi, csak a szeme látszik. Honnan derül ki, adni kell-e érte a tevéket, vagy kérni?
Nyelv (1)
Két arab kifejezést mindjárt az elején megtanultunk. Az első a “Sukran, lá”, amiben az á hangot úgy kell kiejteni, mintha egyszerre kettőt szeretnénk mondani, de egyetlen hang hosszának a fele alatt. Azt jelenti: köszönöm, nem. A boltjukból kitámadó, illetve az utcán lecsapó árusok ellen használatos. A második az “Imsi”. Azt jelenti: eredj a dolgodra. A szomorú látványt nyújtó gyerekkoldusok (kétévessel is találkoztunk) elküldésére szolgál.
Nyelv (2)
Az az egyiptomi, amelyik kapcsolatot keres veled, azért teszi, hogy eladjon valamit. Ez bizonyára túlzás, de mi csak ilyenekkel találkoztunk. A kommunikáció teljes mértékben kiszámítható, és a következő modell szerint épül fel:
- Hello! Hi! Welcome! stb. – Célja a turista figyelmének felkeltése.
- Happy New Year! (illetve ennek szezonális megfelelője) – Ők ugyan teljesen máskor tartják az ünnepeiket, mint mi, de arra számítanak, az udvarias jókívánságra válaszolni fogunk.
- Where are you from? – A legtöbb turista menne tovább, de a rendesebbje erre megtorpan és válaszol; újabb időnyerés.
- Néhány szó a potenciális kuncsaft anyanyelvén – Ez nálunk, Dél-Banglades-Alsón gyakran kimaradt, de néha felbukkant egy-egy “szia”, “hogy vagy”, “magyar”.
- Please, take a look… stb. – Ennél a pontnál a relationship alapú üzletkötési módszertan átadja a helyét a value alapú metodológia demand generation fázisának.
Mi különösen a “Where are you from”-ot utáltuk: nem akarunk az illetővel beszélgetni, a próbálkozást simán válasz nélkül hagyni viszont illetlenség lenne. Végülis az egyiptomiak komoly munkát fektettek abba, hogy megtanulják és napjában háromszázszor feltegyék ugyanazt a kérdést, hogy jövünk mi ahhoz, hogy ellazsáljuk a válaszadást?
Végül az árusok meghökkentése mellett döntöttünk. Elkezdtünk hamis országneveket bemondani. Ausztráliát és Új-Zélandot simán bevették, még úgy is, hogy Bea szándékosan “Nyusziland”-nak mondta az utóbbit. Jól vizsgázott Japán is, a kissé posztmodern “Egypt”-re azonban többen felvonták a szemöldöküket. Amikor pedig egyszer antarktiszinak mondtuk magunkat, az árus mérgesen utánunk szólt: “Very nice people.”
Kossuth tér, botrány nélkül
A sajtószabadság melletti szimpátiatüntetésről konkrétan lemaradtunk – megvártuk Balázs teniszedzésének végét, aztán száguldás autón, kisföldalattin és metrón, de hiába: a Kossuth téri metró mozgólépcsőjén mindenki velünk szembe, lefelé jött. Azért persze örültünk, hogy a megmozdulást tényleg civilek szervezték, hogy (viszonylag) sokan jelen voltak, hogy nem volt botrány, és ha tényleg lesz folytatás január 27-én, igyekszünk nem lekésni.
Ray Bradburyt mindig szerettem, ezért a kedvenc transzparensem ez volt:
Robert Capa-könyvek
Ha már a Windows Live Spaces megszűnése miatt (privát) blogot kellett váltanom, kicsit komolyabban veszem a dolgot, és tényleg írok az életem munkán kívül eső részéről (igen, van ilyen). Sokat olvasok, így ezzel kezdem.
Karácsony és újév között síeltünk, és esténként/éjjelente végre jutott rá időm, hogy kivégezzek pár régóta sorban álló könyvet. Jó néhány ilyen akad, az éjjeliszekrényemen jelenleg negyvennyolc kötet vár rám türelmesen – és ezek a szerencsések, a többiek ugyanis az alagsori tároló polcain sorakoznak, ettől a helyiség úgy néz ki, mint egy könyvtár. (Ha mégsem találnék magamnak elegendő olvasnivalót, ott a tavaly nyáron vett Kindle DX.)
Robert Capa képei mindig tetszettek, ott voltam a budapesti kiállításán, de most rájöttem, hogy írni is tudott. A Kissé elmosódva – Emlékeim a háborúból című könyv egyszerűen zseniális, részben azért, mert nagyon szellemes, másrészt mert Capa már-már az angolokhoz hasonlóan képes nevetni saját magán. Ahogy elmeséli, hogyan vette észre egy kaktusz mellett, letolt gatyával guggolva a “VIGYÁZAT! AKNÁK!” táblát, vagy ahogy szégyenkezés nélkül bevallja, ő bizony a normandiai partraszállás során pár tekercs film elfényképezése után visszamenekült egy sebesültszállító hajóra, az egyszerre röhejes és szívszorító. (Amúgy a pótolhatatlan képeket, amiket egyetlen első vonalbeli haditudósítóként készített, egy izgatott laboráns az előhívás során véletlenül tönkretette.) A Kissé elmosódva… egyértelműen kötelező olvasmány.
Capa egy másik érdekes kötetnek is társszerzője, igaz, csak a fotóival. Irwin Shaw, aki – számomra legalábbis – az Oroszlánkölykök című regénnyel vált világhírűvé, 1949-ben Izraelbe utazott, hogy az akkor még nagyon fiatal, kialakulatlan országról riportkönyvet írjon. Ott találkozott Capával, aki fényképeivel illusztrálta az Izraeli riportokat. Érdekes ez a könyv is, de azért nem mondanám kötelezőnek. Sokkal szárazabb, mint az előző – persze jóval alaposabb és hihetőbb is. (Capa a Kissé elmosódva…-ról ezt írta: “A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette.”)
Egyébként az Oroszlánkölykök középiskolás koromban az egyik alapkönyvem volt a második világháborúról, többször elolvastam a vastag, 630 oldalas kötetet, volt, hogy egyetlen nap leforgása alatt. Máig emlékszem arra a napra, amikor egy tévéműsorban egy kritikus lektűrnek nevezte a művet. Utánanéztem, mit jelent a szó, és (másokhoz hasonlóan) rettentően felháborodtam, hogy miért használják pejoratív értelemben.
Ennyit Robert Capáról – persze más érdekességeket is olvastam a “téli szünetben”, azokról egy későbbi posztban írok.
